Leslie L. Lawrence: A Suttogó árnyak öble

Ezen  a  hajnalon  egyszerűen  nem  lehetett  bírni  Sammy  Davis
juniorral. Végigcsörtetett  a fák között, egészen a folyóig, hogy
ott hangos vitába keveredjék egy megtermett teknősbékával. A béka
behúzta fejét  a páncéljába,  s csak  körmös lábait  nyújtotta ki
nagy ravaszul, ha Sammy túlságosan is közelre dugta az orrát.
Hajnali, kékes  pára ülte meg a folyóvölgyet; még a fák ágaira-is
jutott  belőle.   Az  előttem   emelkedő,  mohos   óriás  oldalán
fehéressárga gyanta  csillogott. A  gyantába ragadva fényes hátú,
fekete bogár  harcolt az  életéért. Letörtem  egy apró  ágacskát,
kiszabadítottam vele  a kulimászból,  s  elégedetten  szemléltem,
ahogy  busa  fejével  köszönetet  bólogatva  eltűnik  a  fűcsomók
között.
Miközben a bogár megmentésével voltam elfoglalva, Sammy megunta a
kilátástalan küzdelmet,  és hátat  fordítva a  teknősbékának,  új
játszótárs után nézett.
Sammy Davis junior Atahualpának; a közeli falu elöljárójának volt
a kutyája.  Atahualpa -  állítása szerint az utolsó legendás inka
kései,  de   egyeneságú  leszármazottja  -  még  évekkel  ezelőtt
megtekintett egy  Amerikából sugárzott jótékonysági műsort, Sammy
Davis  juniorral   a  főszerepben.   A  kései   inka  megdöbbentő
hasonlóságot vélt  felfedezni kutyája  és a  show-business  óriás
között, s  mivel az  illusztris eb  addig még semmilyen névre nem
hallgatott,  Atahualpa   egy   döglött   madár   és   egy   pohár
kókuszpálinka segítségével megejtette a keresztelőt. A madárdögöt
Sammy, a  pálinkát Atahualpa kapta. S mivel mindegyikük felettébb
meg volt  elégedve az  adagjával,  a  keresztelő  mindkét  oldali
teljes egyetértés jegyében zajlott le.
A fekete és némiképpen púposra sikeredett kutya bámulatosan rövid
idő alatt megtanulta a nevét; Atahualpa szerint fél év
sem kellett  hozzá. Ez  alatt az  idő alatt  a  snaucerba  oltott
varacskos  disznó  nemcsak  a  nevéhez  szokott  hozzá,  hanem  a
pálinkához  is.  El  nem  mulasztotta  volna  kinyalni  Atahualpa
kiürített poharát,  mielőtt a  kocsmáros  beleöntötte  a  második
adagot.  Atahualpa   szerint   Sammy   Davis   juniort   sikerrel
alkalmazhatta volna  Fernandez, - a  kocsmáros, mosogatólánynak -
csakhogy Fernandez tartott tőle, nem minden vendégnek nyerné el a
tetszését  Sammy   tevékenysége.  S  mivel  e  távoli  végeken  a
járványügyi állomás  ugyancsak befolyásos  intézmény - esetenként
az italméréseket  is ellenőrzi  -, nem került sor Sammy Davis jr.
munkába állítására.
Sammy, miután otthagyta a kárörvendő teknősbékát, új játszótársat
keresett magának. Hamarosan meg is találta egy mókusforma állatka
személyében,  amely  füleit  hegyezve,  farkát  lengetve  bámulta
Sammyt egy fa tetejéről.
Sammy Davis  jr., mint  igyekvő kutyához illik, nekiveselkedett a
fának. Átkarolta  a törzséből  neki jutó részt, karmait a kéregbe
vájta, hátulsó  két lábával  kotort, mint egy megbuggyant kotlós:
Ágak törtek,  kéregforgács röppent a szemem közé; mégsem használt
az igyekezet.  Sammyt tekintélyesre  hízott feneke viszszahúzta a
földre.
Megveregettem a  hátát, és  éppen rövid  filozófiai  fejtegetésbe
akartam bocsátkozni  a vágyak  és a  lehetőségek szinkronitásának
kérdéseiről,  amikor   Sammy  kitépte   magát  a   kezeim  közül.
Fölhördült és a nagyujjam után kapott.
Még meg  sem kezdett elmélkedésemet éppen a hála és a hálátlanság
bonyolult rendszerével  akartam folytatni  - Sammy  ugyanis előző
este az  én pálinkáspoharamat  is  kinyalta  -,  amikor  a  kutya
felhúzott ínnyel,  hátán ágaskodó  szőrszálakkal  hátravetette  a
fejét. Szemei  vérben forogtak,  mintha birodalmába  betört másik
kutya szagát érezte volna.
Meghökkenve kiegyenesedtem,  és a  pipám után  kotorásztam. Sammy
lekushadt, kapart  egy  jót,  és  ismét  megpróbált  felkúszni  a
törzsön. A  mókus félrehajtott fejjel figyelte minden mozdulatát.
Amikor Sammy visszacsúszott mellém, összecsapta a két első lábát,
mintha tapsolt vólna.
Meg akartam  simogatni Sammyt,  de ismét  az ujjam  után  kapott.
Szájából habos  nyál csöppent  a  fűre.  Hátrahőköltem  és  pipám
helyett immár  38-as Smith  and Wessonom  nyelét  markoltam  meg.
Nagyon úgy  tűnt, mintha  Sammy Davis  jr. megveszett volna. Most
már óvakodtam  hozzáérni.  Ehelyett  szólongatni  kezdtem;  olyan
finoman, ahogy egy őserdei úrhölgynek kijár.
- Sammyi Ugyan már, Sammy! Gyere ide, Sammy!
Kérleltem, fuvoláztam,  mindhiába: Sammy  a  fának  ugrott,  hogy
harmadik kísérletére feltornássza magát az ágak közé.
Nem értek  ugyan a kutyákhoz, de valaki egyszer azt mesélte; hogy
bizonyos  kutyafajok,  ha  felheccelik  őket,  képesek  maradandó
károsodást szenvedni  kielégítetlen dühüktől.  Fogalmam sem  volt
róla, hogy Sammy esetében mit jelenthet a maradandó károsodás, de
nem is  akartam megtudni.  Kapnék Atahualpától,  ha hagynám, hogy
akármi is történtek kedvenc kutyájával.
Szerencsére jókora  madárcsapat bukkant fel a levegőben, s néhány
laza kör  után a  mókus ágára  telepedett. A  pamacsfarkú  jószág
elfintorította az  orrát, s apró füleit magasra vágva egy elegáns
szaltóval eltűnt  az ágak  között. Sammy éppen ekkor esett vissza
ismét párnás  fenekére. Úgy  hittem,  ezzel  vége  is  a  hajnali
mérkőzésnek.
Legnagyobb meglepetésemre azonban Sammy Davis jr.-nak esze ágában
sem volt  abbahagynia a  fa megmászására  irányuló  hiábavaló  és
kétségbeesett kísérleteit.  Újra csak  nékifutott a fa törzsének,
belevájta a  körmét a  kéregbe, kotort-főtört a hátulsó lábaival;
aztán menetrendszerűen visszacsúszott mellém.
A madarak  felröppentek az  ágakról, tettek  két kört a facsúcsok
felett,  és  elégedetlen  vijjogással  eltűntek  a  szemem  elől.
Összeszedve minden bátorságomat Sammyre kiáltottam.
- Gyerünk, junior! Nincs itt semmi látnivaló! Se mókus, se...
Sammy ekkor  futott neki negyedszerre a fatörzsnek. Hátracsapta a
fejét,  és  sárgás-habos  nyálat  fröccsentett  a  kezem  fejére.
Lehajoltam és beletöröltem a fűbe:
Ebben a  pillanatban végighullámzott  rajtam valami.  Egy  furcsa
érzés, alighanem  ugyanaz; amely  a nálam összehasonlíthatatlanul
fejlettebb   érzékszervekkel    rendelkező   kutyát   reménytelen
famászásra kényszerítene.
Éreztem, hogy hideg hullámok futnak végig a hátamon, orrom
összeszűkül,  s   a  hajnali   fülledt   forróság   ellenére   is
megborzongok. Sammy  Davis jr.  viselkedése  mintha  azt  jelezte
volna, hogy nincs rendben valami a közelünkben.
A kutya  hátrafordult, s ahogy észrevette a revolvert a kezemben,
a fűre  kushadt. Orrával  a vastag  törzs  felé  szaglászott;  És
furcsa vinnyogó-kaffogó hangok törtek fel a torkából.
Itt volt  az ideje,  hogy tüzetesebben  szemügyre vegyem  a  fát.
Igazi erdei  óriás volt:  valamikor, az  idők sűrű ködében, három
csemetefa nőhetett  egymás  mellett,  s  a  trópusi  viharok  úgy
összevissza csavargatták  hajlékony  törzsüket,  hogy  képtelenek
voltak többé  megszabadulni egymástól.  Mintha ügyes  indiánkezek
fontak volna copfot belőlük.
Hagytam a  kutyát a fűben, és megpróbáltam körbejárni az egymásba
fonódott törzseket.  Nem számoltam ugyan a lépteimet, de az egész
fakomplexumnak  legalább   ötven  méter   lehetEtt  a   kerülete.
Valóságos erdő az erdőben.
A kutya  felugatott; mintha sűrű függöny mögül hallottam volna az
ugatását.
Megálltam és  felnéztem a  liánokkal gazdagon  borított  óriásra.
Ahogy  Nágaföldön  Radzs  Kumar  Szingh  tanította:  megpróbáltam
megismerni a fa lelkét.
Az ismerkedést  azonban egyre  nehezebbé  tette  a  folyóról  dús
felhőkben felemelkedő  kékes vízpára.  Az egyik  pillanatban  még
vakítóan csillogott  a napfény  a széles leveleken, szempillantás
múlva pedig már nyúlós páracseppek gördültek végig rajtuk.
Éreztem, hogy az arcom is megnedvesedik, mintha könnyezni kezdtem
volna.
Letöröltem a cseppeket, és visszasétáltam a kutyához. Sammy Davis
ugyanazon  a  helyen  feküdt,  ahol  hagytam.  Amikor  meglátott,
felemelte a  fejét, és  figyelmeztetően kaffantott: Halotti csend
feküdte meg  a környékét,  csak a  falusi kakasok  kukorékolták a
hajnalt.
Hiába próbáltam  megnyugtatni magam,  hogy minden  bizonynyal még
egy-mókus rejtőzködik  odafent vagy  talán  egy  másfajta  állat;
amelyre a  kutyák különösképpen  allergiásak, nem ment. Tisztában
voltam vele,  hogy egy  falusi kutya  nem csinál ekkora jelenetet
minden pimasz mókus miatt.
A hajnal  kényszercseppjei mellé verejtékgyöngyök is kiütköztek a
homlokomon. Nem  lett volna  igazából kedvemre,  ha az ágak közül
belém fú valaki egy mérgezett tüskét.
Legfőképpen nem, ha a tüskét, mondjuk, kuráréval kenték be...
A fa  tekergő liánjai  felé tartottam  a pisztolyt, pedig tudtam,
hogy úgysem  lőhetek belőle.  Az indiánok területén voltunk, ahol
mások a  törvények, mint  Limában. Ha  bírósági eljárásra kerülne
sor; feltétlenül alulmaradnék. Az indiánoknak igazuk van, a saját
területükön belül, bármit is tesznek.
Összehúztam a  szemem, és azt latolgattam, nem lenne-e jobb; ha a
visszavonulás útját választanám.
A lombok mintha lehelletnyit megrebbentek volna.
A kutya  rám nézett, megnyalta a száját, és ínyét felhúzva a fára
morgott.
Ekkor ismét  furcsa;  bizonytalan  érzés  kerített  a  hatalmába.
Mintha a  jól ismert  erdőkben, a világ másik oldalán, Nágaföldön
lettem volna.
A levelek  suttogtak, az  ágak  egymáshoz  dörzsölődtek;  valahol
fenn, emeletnyi magasságban finoman nyikorgott egy ág. Valami azt
súgta, hogy nem kell félnem, nincs az ágak között élő ember.
A kutya  lesunyta a  fejét, és  halkan vonítani  kezdett: Keserű,
gyászos vonítással.
Óvatosan megkerültem; nehogy a lábamba harapjon, s megmarkoltam a
leginkább lecsüggő  lián végét.  Nem láttam  rajta gyanúsat:  pár
szorgalmas vöröshangya futkározott csak a leveleken.
Belekapaszkodtam a  liánba, és  botcsinálta Tarzanként  elkezdtem
felfelé kapaszkodni.
Sammy Davis abbahagyta a vonítást, és kaffantott néhányat, mintha
biztatott volna.
Néhány lépésnyire  voltam még csak a földtől, amikor végig futott
rajtam a  gondolat, hogy  mi az  ördögöt keresek-végül  is a fán?
Bolond vagyok, bolondabb, mint a kutya, ha hagyom, hogy...
Mielőtt lebeszélhettem  volna magam  a mászásról,  ismét  feljebb
kapaszkodtam néhány  métert. A  kutya felemelte  az orrát,  és  a
levegőbe szimatolt.
A liánok  és a  levelek betakartak.  Zöldes fénybe  burkolózott a
világ, mintha  zöld színszűrőt tettek volna a szemem elé. Az éles
fénynyalábok megszelídültek-, a kontúrok lekerekedtek, barátságos
árnyékok ugrándoztak az ágakon.
Sokemeletnyi  magasságban   ágak   erdeje-   húzódott   felettem.
Reménytelen feladat  lett volna  megkísérelni a lehetetlent: fel-
mászni a fa tetejére. Sóhajtottam, gyönyörködtem még egy kicsit a
tompazöld színárnyalataiban,  aztán  támasztékot  kerestem,  hogy
megindulhassak lefelé.
Ekkor pillantottam meg az óriási faodút!
Akkora volt, hogy egy falubeli kunyhó vidáman elfért volna benne.
Bejárati  nyílását   liánok  és   futónövények   takarták;   első
pillantásra nem  tudtam volna  megmondani, hogy  a természet vagy
emberi kéz szabta-e a zöld függönyt a bejárat elé.
óvatosan megtámasztottam a lábam, és a liánok felé kiáltottam.
- Hé! Van itt walaki?
Néhány levélmeglebbent az arcóm mellett.
Mit tagadjam,  kellemetlen érzések  futottak  végig  rajtam.  Nem
ismertem az itteni állatvilágot, csak a rovarokat; nem Lett volna
ésszerű dolog  az ágak  között konfliktusba keveredni például egy
medvével. Mintha  nem is  olyan régen  olvastam volna  valamilyen
folyóiratban, hogy  él Peruban  egy medvefajta,  amely a faodúkat
kedveli, körme pedig olyan éles, hogy...
A hasonlat  második felére  nem emlékeztem,  de nem  is  érdekelt
igazából. Megfogtam a hozzám legközelebb eső liánt, és kísérletet
tettem a visszavonulásra.
A következő  pillanatban aztán olyasmi történt, ami egész további
perui tartózkodásomat  befolyásolta. Ha  tudom,  mibe  keveredek,
hagyom a fenébe-Sammy Davist a vonításával együtt;
és lesétálok  a folyóhoz úgy, ahogy elterveztem. Eszem ágában sem
lett volna liánköteleket húzogatni.
Sajnos, a jövőt nem láthatjuk előre. éppen ezért belekapaszkodtam
a liánba, hogy fogást keressek rajta. Sammy Davis megállás nélkül
vonított, mintha  a talpam  alól jött  volna  a  hangja.  A  lián
belekapaszkodott  egy  másikba,  az  egy  harmadik  liánba:  mire
felocsúdtam, szabaddá vált előttem a hatalmas odú bejárata.
S ha már szabaddá vált, kénytelen voltam benézni rajta.
Ma már  aligha tudnám  megmondani, mi vonzott a faodúhoz. Talán a
megismerés ösztöne:  Ha valamiről megtudhatod, hogy mi van benne,
jobb, ha  megtudod. Nem  én találtam  ki, de annyi bölcsesség van
benne, hogy akár tőlem is származhatott volna.
Eleresztettem a liánt, hogy kipróbáljam, valóban emberkéz alkotta
szerkezettel van-e  dolgom, de  a "függöny" nem hajlott vissza. A
gyakori trópusi  viharok kuszálhatták  össze úgy a liánokat, hogy
természetes függönyt alkottak az odú bejárata előtt. Szerencsémre
vagy balszerencsémre,  azt  a  szálat  sikerült  elkapnom,  amely
sajátos helyzeténél fogva félrerántotta a többit.
Előretornáztam magam  egy vastag  ágon, s nyugtalanul hallgattam,
amint a  kutya egyre  baljóslatúbban vonít  alattam.  Mintha  nem
tetszett volna  neki, amit  csinálok. Mintha közben rájött volna,
hogy becsapott;  akaratlanul is  olyasmire biztatott,  aminek nem
lesz jó a vége.
Megkapaszkodtam az  odú bejárata  mellett csüggő sűrű ágcsomóban,
és a biztonság kedvéért kihúztam a zsebemből a stukkeromat.
Amikor bedugtam a fejem a nyiláson, olyan bűz csapott orrba, hogy
majdhogynem letántorodtam a fáról. Belemarkoltam az ágcsomóba, és
a fülemen szedtem a levegőt rémületemben.
Amikor kissé  megnyugodtam, analizálni  kezdtem a  szagot. Néhány
másodperc múlva  aztán olyan  megállapításra jutottam, amely csak
megerősítette bennem az elhatározást, hogy a lehető leggyorsabban
el kell tűnnöm a fa környékéről.
Ami  ugyanis   megütötte  az   orrom,  hullaszag   volt,  édeskés
hullaszag.
Mozgalmas életem  során gyakorta volt alkalmam találkozni a bomló
emberi test  semmihez sem  hasonlítható bűzével. S az odúból most
ez áradt felém; tömény, sűrű hullámokban.
Nagyot szívtam  a levegőből,  és minden  önuralmamat  összeszedve
ismét bedugtam a fejem a liánok közé.
Nem tévedtem, amikor úgy gondoltam, akkora lehet az odú, hogy egy
falusi kunyhó is beleférne.
Jó időbe  telt, amíg  minden részletét ki tudtam venni. A korhadt
"falakat", a  rajtuk zöldülő mohát, az üreg alját borító, száraz,
összepödrődött faleveleket, száraz ágakat.
Az ember,  akiből a  szagáradt, az  üreg legbelső  sarkában  ült,
arccal felém  fordulva. Szőke,  nagydarab férfi  volt, kinyújtott
lábai  majd  a  liánokig  értek.  Széles  karimájú  vászonkalapja
mellette hevert  a száraz  leveleken, félig lehunyt szemhéja alól
kivillant a  szeme fehérje.  Ajka egyik szegletére száraz vércsík
tapadt.
Igyekeztem mindent jól az agyamba vésni.
Az ismeretlen  halott  zöld  foltos,  terepszínű  ruhát  hordott,
vízhatlan vászonból.  A fájdalom és a halál eltorzították ugyan a
vonásait, de becslésem szerint nem lehetett több huszonöt-harminc
évesnél.
Feje  furcsán  félrebicsaklott,  s  mivel  nem  vagyok  nyeretlen
kétéves a  bűnügyi szakmában, az egész emberről ordított, hogyan-
vált meg a világtól.
Valaki vagy valakik kitörték a nyakát.
Előbb  csak   egy  légy  szállt  a  fülemre,  aztán  egyre  több.
Kétségbeesve csapkodtam,  és  igyekeztem,  amilyen  gyorsan  csak
lehet,  visszavonulni.  Fegyvert  nem  láttam  a  közelében,  sem
táskát, amit  magamhoz vehettem  volna. Ahhoz  pedig egyelőre nem
volt lelkierőm, hogy kikutassam a zsebeit.
Sóhajtottam és megkezdtem a visszavonulást. A legyek üldöztek egy
darabig,  majd   visszafordultak.  Jobban   érdekelte   őket   az
ismeretlen halott, mint én.Belekapaszkodtam a  legerősebbnek tűnő  liánba, és  lehuppantam a
földre. Repülés  közben tudatosult  csak bennem, hogy a kutya nem
ugat, nem  is vonít,  mégcsak nem  is kaffog.  Máris kapaszkodtam
volna vissza, de sajnos, elveszítettem a lendületemet.
Így aztán  elnyúltam a fűben, hátamra fordulva, mint egy ügyetlen
teknősbéka. Ráadásul nem volt páncélom, ami alá behúzhattam volna
a fejem.
Pedig, ahogy  körülnéztem, sokért  nem adtam  volna, ha jó vastag
páncél alá  rejtőzhetek. Két,  meglehetősen vastag fúvócső meredt
ugyanis rám; az egyik egyenesen a szemembe.
Kezdtem megbánni, hogy felmásztam a fára.
A nap  áttörte magát  az ágak  között, és  hova  süthetett  volna
máshová, mint éppen a szemembe. Óriási aranygömbök ugrándoztak az
orrom előtt, közepükben egy-egy fúvócsővel.
A hozzám  közelebb álló indián leeresztette a fegyverét, és felém
bökött vele.
- Állj fel!
Olyan pösze  spanyolsággal beszélt,  hogy csak másodjára értettem
meg.
Feltápászkodtam. Alacsony, hosszú, fekete hajú fickók voltak, nem
értek  a   vállamig   sem.   Nyakukból   jaguárfogakból   készült
amulettlánc lógott,  az  egyiken  hatalmas  vadkanagyar  zárta  a
jaguárfogak sorát.
Nem tudom,  ki hogy  van vele,  én kifejezetten  nem kedvelem, ha
fúvócsövet irányítanak a képemnek.
- Mit  keresel itt?  - kérdezte  az indián, és igyekezett komoran
összevonni  a   szemöldökét.  Legnagyobb  meglepetésemre,  mintha
nevetett volna a szeme.
- A faluban lakom - mondtam. - Atahualpa barátja vagYok.
Sammy Davis  junior felugatott, felkiáltójelet téve szavaim után.
Erre a  másik indián  is Leeresztette a fúvócsövét. Szólt valamit
az elsőnek, olyan nyelven, amit nem értettem.
Az első indián mosolygott, és üdvözlésre emelte a karját.
-  Engem   Pedrónak  hívnak.  Így  neveztek  az  emberek,  amikor
dolgoztam, és ezt a nevet írták be a könyvbe.
Nem szokásom  ugyan,  de  tapasztalatlanságomban  elkövettem  egy
súlyos hibát.  Hiába kaffantott  közbe Sammy  Davis junior,  csak
kiszaladt a számon a kérdés.
- És te hogy hívod magad?
Elkomorult a tekintete.
- Mi közöd hozzá? Neked Pedro vagyok.
Annyi gőg  volt a hangjában, amennyi csak egy, a civilizált fehér
embert joggal lenéző erdőlakóéban lehet.
- Téged hogy hívnak?
- Leslie L. Lawrence-nek:
- Mit keresel az erdőnkben?
- Bogarakra vadászom.
Lebiggyesztette a száját.
- Nem jó üzlet. A bogár ritka.
- Bogár mindenütt van - mondtam, és széttártam a karom.
- Nagy  bogár csak  nagyon  kevés.  Gyakran  jönnek  emberek,  és
keresik a  nagy  bogarat.  Az  öbölhöz  mennek;  és  ott  akarják
megfogni. Pedig  a nagy  bogár .  . . másutt van. Nem mondom meg,
hol - tette hozzá védekezőn.
- Például  a folyón  - mondtam.  - Ha  besötétedett,  beteszel  a
csónak  közepébe  egy  lámpát,  és  kievezel  a  folyó  közepére.
Meggyújtod a  lámpát, és  ritkán fonott gyékényszőnyeget terítesz
köréje, hogy  átengedje a  fényt. Aztán  várakozol. Ha szerencséd
van, megjön a nagy bogár.
Hátrahőkölt és rám fogta a fúvócsövét.
- Honnan tudod?
- Mondtam,  hogy bogarakkal  foglalkozom. Megfogom  őket, de  nem
kereskedem velük.  Múzeumokba  viszem,  hogy  az  emberek  ott-is
lássák, mekkora  a  nagy  bogár.  De  engem  nemcsak  ő  érdekel:
Mindenfajta rovar, akár a fákon él, akár a talajban, akár...
- Bogár után másztál a fára?
Gondolkodtam, aztán megcsóváltam a fejem.
- A  kutya akart felmászni, de nem tudott. Azt hittem, mókust lát
odafent.
A másik  indián izgatottan  mondott valamit  Pedrónak, és  a fára
mutogatott. érzékeny  orra megvonaglott.  Pedro gyanakodva bámult
rám, és beleszimatolt a levegőbe.
- Mit találtál odafent?
- Egy halott embert.
Pedro óvatosan hátrább lépett.
- Azt  mondod, hogy  halott embert  találtál a fán? Talán az ágon
ülve?
Gúnyosnak tűnt  a kérdése,  bár egy szemernyi gúnyt sem éreztem a
hangjában.
- Nem az ágon. Egy odúban.
Rövid, pergő  szóváltás következett. A másik indián egyre a fejét
rázta, és  olyan mozdulatokat  tett, mintha bármelyik pillanatban
be  akarná   vetni  magát   a  bokrok  közé.  Pedro  parancsolóan
dobbantott, mire  a másik  keserves képet vágva dühösen a földhöz
koccantotta  fúvócsövét.   Aztán   helyrerántotta   félrecsúszott
ágyékkötőjét, mint katona a derékszíját.
Pedro a fához támasztotta a fegyverét, és sóvárogva bámult fel az
ágak közé.
- Látni akarom a halottat - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ha felmész, láthatod - vontam meg a vállam, és füttyentettem az
izgatottan forgolódó  kutyának. -  Ott van  az odúban.  Csak arra
vigyázz, ne nyúlj semmihez... Atahualpa majd...
Becsuktam  a   számat.  Pedro   újra  a   másikhoz  beszélt,  aki
kelletlenül  hallgatta.   Éppen  azon   voltam,  hogy   csendesen
elpárolgok, és  értesítem Atahualpát,  amikor Pedro felemelt keze
megállított. Izzadó  homlokkal láttam,  hogy a  másik felemeli  a
fúvócsövét és rám fogja.
- Milyen volt a halott? - kérdezte suttogva Pedro.
- Csúnya  - mondtam.  - Amilyen  egy soknapos hulla lehet ebben a
párás, rothasztó hőségben...
- Látnom kell a halottat! - mondta izgatottan, és karomra tette a
kezét. - Látnom kell!
Valami megmozdult  az agyamban,  és nem  mondhatnám; hogy örültem
neki.
- Kapaszkodj hát fel a fára.
Határozottan és gyorsan megrázta a fejét.
- Nem  tehetem. Nekem  tilos.  Az  én  nemzetségem  nem  érinthet
halottat.
- Akkor majd a barátod.
- Ő is a nemzetség tagja.
- Nem kell megérintened - próbálkoztam a lehetetlennel. - Bedugod
a fejed a lyukon, és máris megláthatod.
Képtelen voltam  felfogni, miért  ragaszkodnak  annyira  a  hulla
megtekintéséhez.
- Nekünk tilos megnézni a hullát. Az is tilos.
Most már végképp nem értettem, mit akarnak tőlem.
Ismét  heves,   pergő  vita   következett.   Az   a   furcsa   és
megmagyarázhatatlan  érzésem   támadt,   hogy   alighanem   rólam
beszélnek.
Pedro mosolygott,  és felém  fordult. A másik az ajkához emelte a
fúvócsövet.
- Felmész  a fára,  Lawrence -  mondta  Pedro  lassan  tagolva  a
szavakat, mintha  attól félne,  hogy nem  értem meg. - Felmész és
megmutatod nekünk a holttestet!
Úgy éreztem  magam, mintha egy tragikomédia főszereplőjévé léptem
volna elő.
- Hiszen  nektek  nem  szabad  holttestet  látnotok.  Éppen  most
mondtad.
Vigyorgott, kimutatva hegyes, csiszoltvégű fogait.
- Nem  értettél meg,  Lavvrence. Nekünk  tilos megnézni a hullát.
Meglátnunk nem tilos. Érted?
Hogy a fenébe ne értettem volna! Nyilvánvalóan valami nemzetségi,
törzsi  vagy   bármiféle   fogadalmuk   tiltja,   hogy   hullákat
keressenek, azaz  szántszándékkal pillantsanak meg holttestet. Ha
azonban véletlenül  kerül eléjük,  nyugodtan megnézhetik.  Csak a
szándékosság számít véteknek.
Beletúrtam a hajamba, és éreztem, hogy egészen a hajtövig nyirkos
minden szála.
- Azt  akarjátok, hogy  hozzam le  a hullát  a fáról?  -  nyögtem
hitetlenkedve.
Pedro nemet intett.
- Csak  felmész érte...  Félrehajtod az ágakat, és megmutatod. Mi
itt lent várunk. Megnézzük, utána mehetsz a dolgodra. És ne mondd
még egyszer, hogy... hogy...
Szakadta verejték a hátamról.
- Mit ne mondjak?
- Hogy az az ember nem élő.
- Hogy halott?
- Ezt  a szót  ne mondd  többé! Csak annyit mondj: ő.Megértetted?
Tehát, felmész  a fára, megfoglod őt, és megmutatod nekünk. Aztán
visszaviheted a helyére.
Sammy Davis  junior a  fára lesett, és idegtépő vonításba fogott.
Keservesen cifrázta,  hogy libabőr  futott végig a karomon, Azért
mégiscsak megpróbálkoztam a nevetéssel.
Gyengére és hamisra sikeredett.
-  Nem  megyek  -  mondtam  végül-  kemény  elszántsággal.  -  Ha
akarjátok látni  a hu... izé... őt, hát menjetek fel, és nézzétek
meg magatoknak. Én mindenesetre jelentem Atahualpának...
Óriási lelkierővel  hátat fordítottam,  csettintettem a kutyának,
és elindultam a falu felé.
Sammy Davis azonban nem követett: a fa alatt dekkolva vonított.
Két lépés után megálltam, majd villámgyorsan visszafordultam.
Valami koppant  a fülem  mellett.  Talán  tíz  centiméternyire  a
fejemtől egy csenevész bokrocska vékony törzsén.
Mondanom sem  kell, hogy köráréba áztatott, borotvaéles faszilánk
volt.
Sóhajtottam és  visszafordultam a  fához. Ügyet  sem vetve rájuk,
megmarkoltam az  alsó liánt,  s bár  pokoli súly  húzott  lefelé,
feldobtam egy  lehajló ágra  a lábam.  Félig öntudatlanul másztam
egyre feljebb;  vörös köd  ereszkedett a szemem elé, minden Egyes
mozdulatomra ködfelhők  özönlöttek  a  számba,  s  fojtogatták  a
tüdőm, mintha gázolajat lélegeztem volna.
Félúton lehettem  az odú  és a  föld között, amikor elérkezettnek
láttam az  időt, hogy tárgyalásba bocsátkozzam velük. Semmiképpen
sem   akaródzott   ugyanis   megtenni,   amit   kívántak   tőlem.
Rácsücsültem egy vastag ágra, és meglengettem a kezem.
- Halló, Pedro!
Sugárzott a bőre, mintha bronzból öntötték volna.
- Indulj ! - biztatott. - Mútasd meg őt!
- Eszem ágában sincs - biztosítottam. - Semmi kedvem bemenni abba
az átkozott odúba, és nem is fogok. Menjetek be magatok!
- Akkor  meg fogsz  halni -  mondta nyugodtan  Pedro, és felemelt
karjával  a   lombkoronára  mutatott.   -   Meghalsz,   mint   ő!
Legszívesebben a fa törzséhez vertem volna a fejem. Miért
kellett  bevallanom   nekik,  hogy   halottat  találtam   a  fán?
Igyekeztem eltakarni magam a fúvócsövek lövedékei elől.
- És ha nem jövök le?
Tudtam, hogy butaságot beszélek, de kockáztatnom kellett.
- Nem menekülhetsz, Lawrence! A törzs harcosai felmennek érted és
megölnek. Ha megmutattad őt, mehetsz a faluba, Atahualpához.
Ültem az ágon,  és hitetlenkedve csóválgattam a fejem. Uramisten,
ki hinné  el, ha  bárkinek is elmesélném, mi történt velem?! Vagy
megmutatok egy  részben mumifikálódott,  odúban fekvő  hullát két
perui indiánnak  vagy belém  eresztenek néhány  méregbe  áztatott
hegyes fadarabot.  Esetleg feljön  értem néhány bronzbőrű legény,
és elmetszik  a torkomat; mert az aligha lehet tilos, hogy embert
is öljenek, ha néhanapján úgy adódna a dolog.
Úgy-ahogy kipihentem  magam, aztán  összeszedtem  minden  erőmet,
hogy teljesítsem  megbízóim kívánságát. Visszakapaszkodtam az odú
bejáratához, és  bármennyire is  kedvem ellenére volt, bedugtam a fejem a lyukba.