Buttons

- Biztos, hogy ezt akarod?
Nem válaszoltam azonnal. Szándékosan nem néztem rá, inkább kibámultam az esőáztatta ablakon.
Odakint mindenki esernyővel mászkált, kivéve egy szakadt kabátban kéregető koldust. Időről időre odament az emberekhez, néhányan adtak neki valamit, a legtöbben azonban erélyesen arrébbtanácsolták.
Visszafordultam Willhez.
Úgy ült ott mellettem, mint a szerencsétlenség élő szobra. Nem hibáztattam érte, én is ugyanazt éreztem, amit ő.
- Igen - feleltem.
- Akkor menjünk - sóhajtotta. Már majdnem kiszállt az autóból, mikor hirtelen visszafordult és megölelt.
- Minden rendben lesz! - súgta.
"Semmi sincs rendben!" - gondoltam, de nem szóltam semmit.
Kiszálltam és Willel karöltve elindultunk felfelé a tőlünk néhány lépésnyire csillogó szálloda lépcsőin.
Miután beléptünk az ajtón, a mellettem haladó egész helyes, bár reménytelenül kócos pasas, név szerint William Button szinte alig mozgó szájjal kijelentette:
- Most!
Villámgyorsan elszakítottam tömérdeknyi akármicsodából összefűzött karláncomat. Vérzett a szívem érte, de a célnak tökéletesen megfelelt, a kis valamik ezerfelé gurultak.
- Jaj ne! - kiáltottam fel és megkíséreltem a lehetetlent: összeszedni a darabjait.
- Várj, segítek! - ajánlkozott Will.
- Ne fáradj, majd utánad megyek! - hárítottam el a segítségét félig egy üvegasztal alá bújva. Csúsztam-másztam még vagy tíz percig, ezalatt jó néhányan csatlakoztak hozzám, főként velem ellenkező neműek - bár némely ember hovatartozását nem tudtam száz százalék biztonsággal eldönteni -, majd mikor végre feltűnt a recepciós, felálltam és elindultam felé. Szegény úgy rohant, mintha kezdő postás lenne és betévedt volna egy kutyákkal teli udvarra.
Körülbelül két méterre tőle lehajoltam egy ezüst csillagért. Tehettem, hiszen annyi gurult szét belőlük, hogy szabadidőmben nyugodtan telepakolhattam volna velük az eget. Már ha lett volna szabadidőm.
Felkaptam a csillagot és rohantam tovább. Közben imádkoztam, hogy sikerüljön. Ha már az elején elbukunk, esélyünk sem lesz, hogy Nick...
Istennek jó napja lehetett, mert feltétel nélkül teljesítette a kérésemet. Vagy a feltételeket csak később közli, ez esetben pechem van.
Mindenesetre egyenlőre simán ment minden, a recepciós úgy letarolt, mint késésben lévő napszámos a szántóföldeket. El is estem annak rendje és módja szerint, a gond csak az volt, hogy én kerültem alulra.
Már éppen kezdtem megijedni, hogy én leszek az új lábtörlő, mikor feltűnt Will. A skizofrén kislány nem örül annyira az egyedüllétnek, mint ahogy én örültem neki.
- Mit művel!? - üvöltötte.
A recepciós arca enyhe rémületet tükrözött. Meg tudtam érteni, Will a legjóindulatúbb szemlélő számára is minimum dühöngő őrültnek tűnhetett.
- Én csak... én...
- Mégis mi a fenét képzel!? Először elkeveri a szobafoglalásunkat, aztán megtámadja a feleségem?
- Én nem támadtam meg senkit, kikérem magamnak ezt a hangot!
Miközben ilyen kedélyesen elbeszélgettek, mint a régi jó halálos ellenségek, úgy gondoltam, ideje bekapcsolódnom a társalgásba.
Rögtönzött férjem segítségével megkíséreltem függőleges helyzetbe hozni törődött sejttenyészetemet, amit összefoglaló néven úgy hívtak, mint engem. Mielőtt még siker koronázhatta volna erőfeszítéseinket, visszahuppantam a szőnyegre és a kezemet angyali ártatlansággal a hasamra szorítva közöltem a körülöttem álldogáló néhány tucatnyi emberrel, hogy nem tudok felállni.
Will visszafordult a recepcióshoz. Még nem is szólalt meg, áldozata azonban már így is kapásból két lépést hátrált. Mikor azonban életem idegbajos párja megjegyezte, hogy „A feleségem terhes és ha valami baja lesz...”, akkor a szerencsétlen arca villámgyorsan felvette a vakító fehérre festett fal színét.
Többé-kevésbé érthetően eldadogta, hogy nagyon sajnálja a történteket és azonnal kerít nekünk egy szobát. Itt tartózkodásunk költségeit természetesen a szálloda állja.
Mivel elhangzott a varázsszó, úgy döntöttem, már határozottan jobban érzem magam. Felálltam és Will segítő kezeit szabadságolva elindultam megviselt áldozatunk után, aki - mint később kiderült - meglehetősen boldogan viselte a Mr. Bennet nevet, egészen megjelenésünkig. Persze bármelyik recepciós gondtalan életét lerombolná egy nem egészen normális pasas, aki nem létező szobafoglalásokat kerestet vele, magával cipelve hasonló szellemi adottságokkal rendelkező feleségét, akinek legfőbb szórakozása, hogy fel-alá rohangál a szállodákban, mint Barbie a kiárusításon.
Mindezen traumák ellenére Mr. Bennet mindenféle dühkitörés és idegösszeroppanás nélkül elkalauzolt minket új lakhelyünkig. Szerencsére a liften csak egy idősödő, karótnyelt házaspárral és egy kutyát dédelgető, szakadt külsejű férfival kellett osztoznunk. Mindhárman azon a szinten szálltak ki, mint mi. A szemem sarkából figyeltem a házaspárt, a legutolsó, 236-os számot viselő ajtón léptek be. Willel sokatmondó pillantást váltottunk.
Miután megmutatta a szobánkat, azonnal megszabadultunk Mr. Bennet-től, aki szemmel láthatóan szívből kívánta, hogy a mostanságolyannyira divatban lévő késmániás gyilkos a mi ajtónk mögé rejtőzzön, lehetőleg ne ok nélkül.
Miután az ajtó becsapódott mögötte, lerogytam az ágyra.
- Mi a fenét csináltál ennyi ideig!? Legközelebb kétszer ilyen vastag karlánc kell, hogy legyen mit szedegetnem! - dühöngtem.
- Mit vagy úgy oda? Nem te fizeted.
- De nem is te!
- Na látod. Nekünk nem kerül semmibe. Az ékszerész csak feleannyi ideig bírta, mint ez a recepciós. Amúgy hosszú volt a sor.
- Hosszú volt? És te megvártad, míg sorra kerülsz!? Tudod mit, akkor legközelebb majd te játszod a béna feleséget!
- Persze, hogy megvártam. Minden tisztességes ember megvárja, akkor én miért ne tenném?
- Azért, mert mi a lehető legtávolabb állunk attól, hogy a tisztességes emberek közé tartozzunk! És ha sikerül, amit elterveztünk, akkor még távolabb leszünk tőle!
- Megjegyezted a szobaszámot?
- Persze. 326-os.
- Remek - jelentette ki, azzal elővett két papírdarabot és egy vázába tette őket, kitelepítve onnan a művirágokat.
- Tessék - nyújtotta felém.
Kihúztam egyet és visszaadtam neki. Széthajtotta, elolvasta.
- Takarítónő - közölte az eredményt.
- Na ne! Már megint!? Ugye nincs sminkkészlet? - néztem rá reménykedve.
- De van - vigyorgott, majd elő is vette a miniatűr dobozkát, amiben az imént említett sminkkészlet rejtőzött.
- Oké, látom, nincs remény - törődtem bele az elkerülhetetlenbe. - Mikor?
- Holnap reggel? - nézett rám kérdő tekintettel.
- Holnap reggel - bólintottam.
Aznap éjjel nem aludtam valami jól. Tudtam, mennyi minden múlik a következő két napon. Egyre az járt a fejemben, hogy ha nem sikerül, mi lesz Nick-kel? A választ persze tudtam. Abban az esetben máris kezdhetek gondolkodni azon, hogy milyen virág illene leginkább a sírjára.

Másnap már hajnalban felébredtem. Will éppen reggelizett, valószínűleg nem volt még egészen magánál, mert hozott nekem is.
Miután befejeztük, leültetett egy székre és munkához látott. Majdnem két órán át dolgozott, és mikor kész lett (vagy inkább lettem), a tükörből egy kreol bőrű, ismeretlen, nálam legalább tíz évvel idősebb nő nézett vissza rám.
- Will, ez hihetetlen! - kiáltottam fel. - De ugye lejön?
- Hát, valószínűleg... Bár ezt most próbáltam ki először... - vigyorgott rám.
- Remélem, le tudom mosni. A saját érdekedben! Ruha?
- Parancsolj! - azzal a kezembe adott egy komplett takarítócuccot. Partvissal, felmosóvödörrel.
- Nagyon vicces - morogtam. Átöltöztem és kivonultam a folyosóra. Utánam rohant és a fülembe súgta:
- Fél órád van. Ilyenkor George éttermében vannak. Menni fog, nagyon csinos vagy!
Vetettem rá még egy megsemmisítő pillantást (ezekből az elmúlt tizenkilenc évben kaphatott eleget) és a 326-os szoba felé vettem az irányt. Will megállt a falra akasztott képeket nézegetni, én pedig beléptem az ajtón.
Egyszerű, átlagos szoba volt, épp olyan, mint a miénk vagy bárki másé. Mégis volt benne valami rémisztő. Valószínűleg az, hogy tudtam, kik laknak benne.
Körbenéztem, enyhén tanácstalanul. Végtére: mit is keresek én itt?
Kihúztam egy-két fiókot, benéztem a szekrényekbe, még az ágy alá is. Semmi.
Na jó. Kezdjük elölről. Ha én lennék a helyükben, mit csináltam volna?
Mielőtt végiggondolhattam volna, meghallottam, hogy a folyosóról igen erélyes léptekkel közeledik valaki. Az órára néztem. Még nincs tíz, ezek nem lehetnek ők!
- Mr. Mellon, várjon! - ez egyértelműen Will hangja.
Extra sebességgel összekapkodtam az imént széthajigált holmimat és igyekezve abbahagyni az állandó remegést, kivonultam a Mellon házaspár lakhelyéről.
Valóban ők álltak odakint. Majdnem húsz perccel előbb értek vissza a tervezettnél. De vajon miért? Fogalmam sem volt, talán Mrs. Mellon gyomorrontást kapott. Vagy új üzlet van kilátásban.
Mindenesetre most itt voltak és gyanakodva méregettek. Rájuk mosolyogtam és igyekeztem teljesen átlagos takarítónőnek látszani és teljesen átlagosan bevonulni a 312-esbe, Willel közös szobánkba. Az említett személy egyébként szintén a kínok kínját állhatta ki az alatt a néhány másodperc alatt, amíg elhúztam a helyszínről. Verejtékben fürdő arca legalábbis ezt bizonygatta.
Az ő megérkzésére még legalább tíz percet kellett várnom, addigra már többé-kevésbé szalonképesre mostam magam.
- Huhh, ez meleg volt!
- Enyhén szólva – bólintottam. - Hogy a francba kerültek ide?
- Fogalmam sincs. Találtál valamit? - firtatta.
- Nem, semmit - csóváltam a fejem.
- Akkor B-terv.
- Igen, B-terv. Van olyanunk?
- Van.
- Akkor oké - mosolyogtam.

Will remek pályaválasztási tanácsadó lehetne. A mélyen tisztelt, bizonytalankodó kliens eltölt vele egy kellemes napot - részletkérdés, hogy kinek kellemeset - és Mr. Button ez idő alatt megismertet vele minimum húsz szakmát. Az illető ezután garantáltan tudni fogja majd, mi akar lenni. Még a legszerencsétlenebbe k is el tudják dönteni kizárásos alapon.
Erre én vagyok az élő példa. Itt állok egy étteremben és éppen a tuladonosnak puncsolok, hogy vegyen fel pincérnőnek.
Először nem akart kötélnek állni, de aztán elsírtam neki, hogy öt gyerekem van, egyedül vagyok velük, a férjem drogos, a szüleim drogosok, a férjem szülei is drogosok, a nővérem is drogos, szóval nagyon kéne ez a munka. Mert csak nekem nincs pénzem anyagra. Na jó, ezt azért nem tettem hozzá. Így is azért választottam narkós rokonokat, mert ezt könnyű megjegyezni. Lassan már magam sem tudom, melyik ötperces munkahelyemen mit mondok.
Mázlim volt, a Hamupipőke-mese megtette a hatását. A jóindulatú, negyven év körüli, alacsony, kopaszodó pasas végül beadta a derekát és tudatta velem, hogy fél óra múlva munkába állhatok.
Rendes postagalambként azonnal továbbítottam az örömhírt Willnek. Kitörő lelkesedéssel fogadta, hogy takarítónőből pincérnővé vedlettem át. Jutalmul meg is ajándékozott egy kis csomaggal és egy fél órás előadással. Miután kioktatott, mint a segítőkész tanárnéni a hülyegyereket az iskolában, elbúcsúzott és tovaröppent munkám gyümölcsét ellenőrizni.
Igazság szerint soha nem irigyeltem a pincérnőket és gyanítom, hogy ezután sem fogom. Felvettem a rendeléseket, ki is vittem őket, kedvesen mosolyogtam a vendégekre, de közben egyfolytában az órát és Jacket lestem.
Jack a Mellon házaspár kedvenc pincére volt, mindig ő szolgálta ki őket. Ez némiképp akadályozta a munkám, ezért valahogyan el kellett távolítanom őt, legalább néhány percre.
Ez eddig rendben is volna, de a dolog gyakorlati részénél elakadtam. Hiába figyeltem, mindig volt körülötte legalább négy-öt ember.
Már éppen kezdtem komolyan kétségbe esni, mikor végre kiment WC-re. Azonnal a nyomába szegődtem. Őszintén reméltem, hogy legalább oda egyedül megy.
Reményem kivételesen teljesült, és miután nagy merészen átléptem a Férfi WC – felirat alatt, kettesben maradhattam vele.
A helyiség maga nem volt valami nagy szám, eredetileg valószínűleg fehér színű volt itt minden, de ezt csak feltételezhettem.
A pókok számával csak a falfirkák sokasága vetekedhetett és a tisztaság is ismeretlen fogalomnak látszott errefelé.
Kissé zavarban voltam, mert nem készültem szerelmes verssel, vallomással, de még egy nyomorult rózsával sem. Márpedig azok a lányok, akik Isten legnagyobb tévedésének egyik eredeti másolata után leskelődtek, általában valami ilyesmit szoktak magukkal cipelni. Én persze megint nem tartoztam az „általában” kategóriába, ugyanis nem óhajtottam szerelmet vallani leskelődésem buzgómócsing tárgyának. Épp ellenkezőleg, minél távolabb akartam tudni magamtól. Ezt bizonyítandó egy elegáns, megörökítésre méltó csuklómozdulattal Jackre zártam az ajtót.
- Hé! Valaki bezárt! - kiáltotta és rángatni kezdte az ajtót. - Azonnal nyissa ki!
Egy pillanatra megrémültem, hogy a zár feladja, de aztán rájöttem, hogy akár estig is cibálhatja, nem valószínű, hogy kinyílik. Így hát fogtam magam és visszasétáltam az étterembe.
A percek csigalassúsággal teltek, én pedig egyre kevésbé tudtam odafigyelni arra, amit csináltam. Szerencsém volt, hogy csak néhány órára kellett ez az állás, többre valószínűleg meg sem tarthattam volna. Persze minden rosszban van valami jó, ebben például az, hogy itt legalább nem kellett Pocahontasnak maszkírozva mászkálnom.
Egyszer csak megérkezett a Mellon házaspár. Olyan csendben és észrevétlenül jöttek, hogy talán észre sem vettem volna őket, ha nem célirányosan rájuk várok.
- Jó napot! - csaptam le rájuk azonnal. Kissé meglepődtek, mert a legkevésbé sem hasonlítottam Jackre. Gyorsan leadtam nekik egy zavaros sztorit arról, hogy jól megszokott pincérüknek sajnos halaszthatatlan dolga akadt valahol a világ másik végén, ezért ha megengedik, akkor én helyettesíteném őt. Megengedték.
Felvettem a rendelésüket és közben szakadatlanul csodálkoztam azon, hogy bír ennyit enni egy ilyen cérnavékony házaspár, akik egymás tetejére állítva is alig érik el a két métert.
Enyhén remegve kiszállítottam nekik a kért dolgokat (egyenlőre csak a felét, mert többet nem bírtam el).
Már majdnem lepakoltam mindent, mikor „véletlenül” leejtettem egy tányért. Egyenesen Mr. Mellon ölébe.
A pasas amúgy sem lehetett nyugodt természetű, mert egy csapásra eltűnt az arcáról a derűs nyugalom, ami mindezidáig trónolt rajta. A helyébe olyan arckifejezés költözött, amiből csak egy dologra tudtam következtetni: ha nem lennénk nyilvános helyen, azonnal a képembe mászna egy késsel, és nem is távozna onnan addig, amíg akár egy aprócska esély is van arra, hogy még élek.
Mi tagadás, ettől nem lettem boldogabb és az önbizalmam sem nőtt meg. Sőt, felmondani készült.
Dadogva elnézést kértem és megpróbáltam egy szalvétával legalább többé-kevésbé rendbehozni az öltönyét. Közben észrevétlenül ráakasztottam az öltönyére egy kis fekete tárgyat, amit a legtöbb helyen a lehallgatókészülék névvel illetnek.
Mr. Mellonnak mostanra lett teljesen elege belőlem. Kikapta a kezemből a szalvétát és elküldött a fenébe. Most az egyszer örömmel teljesítettem a kérését. Nekem sem volt immár egyéb vágyam, mint mihamarabb eltűnni innen.
Még egyszer elnézést kértem, sarkon fordultam és meg sem álltam egészen a ”Női mosdó” feliratig.
Már korábban is észrevettem, hogy az étteremben fellelhető kevés ablak itteni képviselője pontosan egy vonalban van az utcával. És mert a bejáraton kisétálnom nem lett volna célszerű, kénytelen voltam itt kijutni valahogy.
Nem volt egyszerű mutatvány, nem kívánom senkinek.
Miután kivergődtem a kelleténél két számmal kisebb ablakon egyenesen a szálloda felé vettem az irányt.
- Jól vagy? - kérdezte Will aggódva, miután beestem mellé.
Fogas kérdés volt, meg kellett gondolnom, mit reagáljak rá.
- Istenien – válaszoltam.
Miután túltettem magam azon az el nem hanyagolható tényen, hogy néhány perce még egy hajszálon függött az életem, betelepültem Will mellé egy minimum öt személyes karosszékbe és lerángattam róla a fejhallgtót.
- Hangosítsd ki! - vezényeltem. Miután teljesítette a kérésem, mindketten az asztalon árválkodó fekete dobozra függesztettük a tekintetünket.
- Eddig semmi. Már itthon vannak, mázlid van, hogy nem futottatok össze – súgta.
Erre ismét kivert kissé a víz. Ma már így is annyi szerncsém volt, hogy egy öngyilkosjelölt őrangyalai sem tudnak ennyit összehozni, három műszakban sem. És még közel sincs vége a napnak.
Egyenlőre azonban elhalasztottam túlélési esélyeim latolgatását és megpróbáltam csak a dobozból kiszűrődő párbeszédre koncentrálni.
- Tessék drágám, itt a ruhád!
- Ha még egyszer meglátom azt a pincérnőt, esküszöm, megfojtom!
- Jaj, hagyd már azt a libát! Beszéltél Tom-mal?
- Persze hogy beszéltem! Kettőkor indul a megbeszélt helyre, ha minden jól megy, akkor négyre itt lesz. Fekete Mercedessel jön, mindkét táskát hozza. Az egyikben... lesz...de … a másikban...
Recsegé s, majd a készülék elhallgatott.
- Ez kész – állapította meg Will. - Valószínűleg megszabadult a ruhájától.
- Két táska? - csodálkoztam.
- Ezek szerint kettő.
- Akkor most mit csinálunk?
- Elhozzuk mindkettőt.
- De honnan?
- Látod, ezért szeretlek én téged ennyire. Mindig rátapintasz a dolgok lényegére. A megbeszélt helyről. A kérdés csak az, hogy hol a pokolban van az a hely.
Szomorúan nézett rám, amivel sikerült megrémítenie. Még sohasem láttam ennyire kétségbeesettnek, mint az utóbbi néhány napban.
- Nekem van egy ötletem! - kiáltottam fel hirtelen.
- Halljuk, Miss Holmes!
- Matt Rock. Tőle hozzák el mindkét táskát. Az egyikben az lesz, ami nekünk kell, a másikban valószínűleg ugyanaz, csak más formában. Ez a Rock ugyanis hobbikertész.
- De hogy került volna hozzá? Mr. Húdetitokzatosvagyok miért bízta volna rá?
- Valószínűleg csak közvetítő. Mr. Akárki nem akarja személyesen átadni a táskát, ezért kerestek egy közvetítőt. Rock pedig hozzácsatolt még egy bőröndöt.
- Mekkora esély van arra, hogy ez a feltételezés nyerő? - firtatta Will enyhe kétkedéssel a hangjában.
- Ötven százalék. Vagy nyerő, vagy nem.
- Akkor vágjunk bele! Kérem a mobilod!
Több, mint fél órán keresztül telefonált. Aggódva pislogtam az órára, már csak másfél óránk volt, ha oda akartunk érni a találkára.
- Ennyi! - fordult vissza hozzám nagy sokára. - Joe valahol Kanadában sütteti a hasát, Shelley -t már megint bezárták, Chris a világ másik végén kaszinókat rabol, John pedig meghalt.
- Már megint!? Most miben?
- Lelőtték a benszülöttek.
Nem tudtam megállni a nevetést.
- Miért?
- Egy ideig meg kell húznia magát. Valami eltűnt festményről hadovált valamit, meg valami Jane-ről.
- Remek. Csak tudnám, mikor fog felnőni végre! És ki jön?
- Bill, Jack és Nina.
- Nina!? Ez komoly? Ezer éve nem láttam... Mikor érnek ide?
- Fél órán belül.
- Fél órán belül? Miért, mivel jönnek?
- Ez maradjon az ő titkuk.
- Felőlem...
Percre pontosan fél óra múlva kopogtattak. Jack kinyitotta az ajtót és három, egymástól szinte mindenben eltérő személy masírozott be rajta.
Bill Bradley magas, sötétszőke hajú, mamakedvence kisfiúnak kinéző pasas volt. Enyhén piromániás volt, imádott robbantgatni. Ez a fura hajlama hamar jelentkezett, tizenöt éves koráig szülei három házával végzett, az elsővel ötévesen. Miután megunta a házakat, hivatássá transzformálta hobbiját. Három éve ismerkedtünk meg vele, állítása szerint a mai napig én voltam a kedvenc túsza. Ezt már akkor is kimutatta a maga módján, csinos robbanószerkezetet szerelt rám. Szerencsémre megkedvelt, mielőtt múlt időbe tehetett volna.
Jack Gabriel még Billhez képest is égimeszelő volt. Sűrű, fekete haját hátul összefogva hordta, kilenc éves ismeretségünk alatt egyszer sem láttam másképp. Vonásai inkább voltak érdekesek, mint szépek, a szépség hiányát azonban bőven pótolta viselkedése. Sohasem hallottam, hogy valaki negatív megjegyzést fűzött volna a külsejéhez, amerre ment, mindenütt félelemmel vegyes tisztelettel tekintettek rá. Kislánykoromban valósággal rettegtem tőle, és ezzel nem voltam egyedül. Vele még a szüleink révén találkoztunk, volt idő, mikor minden nap nálunk találtam iskolából hazajövet. Soha nem árulta el, mit csinál, mikor nem velünk van.
És végül ott volt Nina. Nina Trostot hónapokkal ezelőtt láttam utoljára, de hatalmas, fésűt alig látott vörös loboncáról azonnal megismertem. Nálam három évvel idősebb, huszonegy éves volt, de alig nézett ki tizenhétnek. Szüntelenül mosolygós, kedves arca volt, évekig ő volt a legjobb barátnőm, mindenbe beavattuk egymást. Most, hogy újra itt volt, nem is értettem, hogy bírtam ki ennyi ideig nélküle.
Miután elhelyezkedtek, Will ismertette a jövevényekkel siralmas helyzetünket és elmagyarázta, hogy végső soron miben is kérjük a segítségüket.
Különböző módon reagáltak: Nina aggódva harapdálta a szája szélét, Bill bátorítóan mosolygott, Jack arcáról pedig megint nem lehetett leolvasni egyetlen érzelmet sem. Már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán vannak-e neki.
- Mikor kezdünk? - tudakolta Nina.
- Most – mutatott az órára Will.
- Akkor induljunk! - kezdeményeztem.
Kivételesen mindenki hallgatott rám. Lemasíroztunk a lépcsőn (én igyekeztem eltakarni az arcom, hátha összefutunk a Mellon-házaspárral).
- Szálljatok be! - utasította kis csapaunkat Jack ellentmondást nem tűrő hangon, a szálloda előtt parkoló kocsira mutatva. Azt is meghatározta, ki hova üljön: Will vezetett – engem valamiért alkalmatlannak ítélt erre a feladatra -, a vezető melleti ülést saját magának utalta ki, a maradék - vagyis én, Bill és Nina – pedig hátul foglalhattunk helyet.
Szótlanul haladtunk, senki sem akart beszélgetni, mert akkor biztosan szóba került volna az is, hogy mi lesz akkor, ha nem járunk sikerrel...
Nagy sokára rákanyarodtunk egy hepehupás mellékútra.
Will leállította a kocsit. Tőlünk körülbelül harminc méterre régimódi, ezer éve felújítatlan ház állt, előtte két autó díszelgett. Az egyik egy fekete Mercedes volt.
Jack az órájára pillantott.
Alig több, mint öt percnyi várakozás után két ember lépett ki a házból. Egyikük kezében két táska volt.
Betette őket a Mercedesbe, váltott néhány szót a kísérőjével, majd ő is beszállt. Tovább már nem kísérhettem figyelemmel az eseményeket, mert Will beindította a kocsit és visszahajtott a főútra. Mentünk egy darabig visszafelé, aztán sofőrünk minden előzetes figyelmeztetés nélkül keresztbe fordította az úton az autót. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát, kiszállt. Miután nagyjából visszazökkent a gyomrom a helyére, én is követtem.
Jack felnyitotta a csomagtartót és kihalászott belőle öt kissé groteszknek tűnő maszkot.
Hevesen tiltakoztunk a viselésük ellen, de ragaszkodott hozzá, hogy egyikünk se legyen felismerhető. Ezzel egyet is értettünk, de tartottunk tőle, hogy ezekben rövid úton kiröhögnek minket.
- Csak én beszélek, világos? - osztogatta tovább az utasításokat Jack. Szerencsére többre nem maradt ideje, mert már jött is a táskás pasas. Kénytelen volt megállni, hacsak nem akart a körülöttünk magasodó erdőben kirándulni. Nem akart.
Odaléptünk a kocsihoz és önjelölt vezetőnk intett Billnek, hogy rángassa ki a sofőrt a helyéről. Kívánsága azonnal teljesült. Megkötözte áldozatát – ezt már saját kezűleg – és a kötél vége egy fán landolt.
Áttelepítettük a táskákat, majd mi is beszálltunk. Ezúttal Jack vezetett.
Will mellém került, valószínűleg nem véletlen. Bő ötpercnyi kínlódás után kinyitottuk az egyik táskát.
Torkomban dobogó szívvel néztem bele, de miután megláttam a tartalmát, végre fellélegezhettem.
- Mennyi van benne? - szólt hátra Jack.
- Fogalmam sincs... De több, mint amennyi kell.
- Ez esetben menjünk Nickért. Vagy változott a terv?
- Nem, miért változott volna? - néztem rá értetlenül. Nem válaszolt, de már így is sikerült összezavarnia. Megint. Úgy éreztem, sohasem fogom megérteni őt. De nem is bántam, most semmi sem számított.
- Mikorra beszéltétek meg? - firtatta Nina.
- Fél ötre – feleltem.
- Mikorra!? Tíz... tíz perc múlva fél öt!
Rápillantottam az órára. Ninának igaza volt.
Jack minden bizonnyal tövig nyomta a gázt, szokásához híven előzetes figyelmeztetés nélkül. Mindenki kapaszkodott, amibe tudott.
Amíg be nem értünk a városba, az volt a legnagyobb gondunk, hogy nagyjából függőleges helyzetben maradjunk. Mikor azonban még mindig változatlan sebességgel kezdtünk szlalomozni a tömérdeknyi autó között, kezdtem komolyan aggódni. Ninával minden rázósabb kanyarnál, előzésnél kórusban sikítottunk, Will szidta a sok antitalentum autóvezetőt, Bill pedig falfehér arccal ült mellettem.
A mai napig nem értem, hogyan úsztuk meg. Egyszer csak ott álltunk egy romos raktárépület előtt. Az autót kissé megviselte ez a kirándulás, de mi néhány karcolással megúsztuk.
- Állj! - szólt Jack, mikor a már felnyitott táskával a bejárat felé indultam.
- Mi van!? - kérdeztem.
- A másik.
Rémesen idegesített a vontatott, mindent ezerszer végigondoló stílusával. Úgy viselkedett, mintha csak egy kissé korai pizsamapartira igyekeztünk volna.
- Milyen másik!?
- A másik táska. Abban mi van?
- Honnan tudjam? Engedj már el!
- Előbb nyisd ki!
Jobbnak láttam nem ellenkezni, talán akkor hamarabb megszabadulok tőle.
Will vonakodó segítségével teljesítettük Jack kérését. Rövid időre leállt a légcserénk, mikor megpillantottuk a bőrönd belsejét.
Csupán néhány kép volt benne. A képeken szereplő férfi azonban azonban ismerősnek tűnt. Túlságosan ismerősnek. A szemfüles fotós különböző emberek társaságában kapta le őt, ezek többsége ismeretlen volt. Számomra legalábbis. Jack azonban, bármennyire vigyázott, felszisszent, mikor egy alacsony, sebhelyes arcú, minimum százezer éves pasashoz értünk.
Miután befejeztük a családi album nézegetését, visszatelepítettük a kocsiba, és végre bevonultunk a raktárba.
Alan Marsh ennél hidegebb és kellemetlenebb találkahelyet nem is választhatott volna. Persze hozzá töréletesen illett ez a környezet. Rajta kívül még három ember volt a helyiségben, feltehetően testőri ranggal.
- Á, a Button-testvérek! Karen, William, örülök, hogy eljöttetek. Kiket tisztelhetek a kísérőitekben?
„Kísérőink” sorban bemutatkoztak.
- Remek! Feltehetően elhoztátok, amiben megegyeztünk, igazam van?
- Elhoztuk – morogta Will és átadta nyájas házigazdánknak a táskát. De ez már nem az volt, amelyiket a sofőrtől „kértünk el”. Ezek szerint a többiek átpakolták az egészet egy másikba. Nagyon gyorsak lehettek, észre sem vettem. Valószínűleg addig csinálták meg, amíg Jack-kel veszekedtem.
Kinyitotta, megnézte. Elégedetten elmosolyodott.
- Remek, remek! Egy millió, ebben egyeztünk meg, ugye?
- Igen.
- Bob! Hozd a kölyköt!
Újabb testőr bukkant fel egy tízévesforma kisfiúval. Főnökére nézett, és miután az bólintott, elengedte a gyereket.
- Karen! - kiáltotta felém rohanva. - Haza akarok menni, ugye most már hazamegyünk?
- Persze, Nick, nemsokára hazamegyünk. Jól vagy?
- Persze, miért ne lennék jól? - nézett rám a gyönyörű kék szemeivel. - Nagyon kedvesek voltak itt, de hiányoztatok.
- Milyen megható családi jelenet! Bizonyára nagyon hiányolták a testvérüket. Őszintén remélem, hogy erre nem kerül sor többé. Ha esetleg mégegyszer megpróbálnának meglopni, annak ennél súlyosabb következményei lesznek.
- Mr. Marsh! - csendült egy hang a hátam mögött, majd a Mellon házaspár tűnt fel.
- Maguk mit keresnek itt!? - kérdezte kissé ingerülten a megszólított. - Fél órával korábban jöttek!
- Történt egy kis... hm... baleset.
- Baleset? Miféle baleset?
- A táskákat... valaki ellopta.
- Ellopta!? - üvöltötte házigazdánk. - Mi az, hogy ellopta!?
- Hát... a sofőrt az út mellet találtuk meg és a táskák nem voltak... nem voltak sehol.
Ijedten néztem a többiekre. Na ne, ennyire nem lehetünk szerencsétlenek! Kellett valahonnan egymillió, volt rá két napunk, hogy megszerezzük, különben ez az idegbeteg pasas megölte volna Nicket. A Mellonházaspárt akartuk leszedni a hiányzó összeggel, de úgy látszik, nem az övék volt a pénz. Tehát már megint megloptuk ezt a Marsh nevű idiótát, hogy kifizessük neki a váltságdíjat. Szuper.
- Akkor kerítse elő a tolvajt! A táskák nélkül ne merjen a szemem elé kerülni! Világos!?
- Igen... igen, uram.
Elindult a kijárat felé. Már majdnem fellélegezhettem, mikor hirtelen rám nézett.
- Maga? - megállt, félreérhetetlenül rám bámult. Ez persze házigazdánk figyelmét sem kerülte el.
- Ismerik egymást? - érdeklődött.
- Ez a liba pincérnő George éttermében.
- Pincérnő?
Láttam magam előtt, ahogyan kattognak a kerekek Marsh agyában. Kattognak, kattognak, míg végül előállnak egy igencsak kellemetlen, de nem minden valóságalapot nélkülöző elmélettel.
- Hol találkoztak?
- Mondom, hogy az étteremben. Ez a kétbalkezes szerencsétlen rám borította az ebédem.
- Miss Button, nyugtasson meg kérem, hogy nem a maguk keze van ebben! - fordult felém, immár pisztollyal a kezében.
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Nem hülye, ha tagadom, úgysem hiszi el, de ha nem, akkor igencsak nagy bajban leszünk.
- Nekik semmi közük hozzá. Én voltam.
Hoppá. Jack előrelépett, szokott magabiztosságával. Rám nézett, a szeme azt üzente, fogjam be a szám, majd ő mindent szépen elrendez.
- Maga? - a pisztoly átfordult Jack irányába.
- Én.
- Mire kellett magának?
- Arra, amire mindenki másnak.
- Valóban? Csakhogy azok a képek az enyémek. És nagyon nem szeretem, ha valaki elveszi azt, ami az enyém.
- Észrevettem.
- Ezt nem kétlem. Most sajnos kénytelen leszek lelőni magát.
- Nem hinném, Alan!
Mindenki egyszerre fordult a bejárat felé. Volt is mit nézni, Alan Marsh tökéletes mása lépett be az ajtón. Még a szeme is épp olyan hideg volt, mint a másiké.
- Daniel, mi a francot keresel te itt!?
- Olyan szépen összejöttek itt a testvérek. Nem szerettem volna, ha a tiéd hiányzik.
- Milyen figyelmes. Mit akarsz?
- Mit akarok? Vissza akarom kapni Kimet, például.
- Daniel, ő meghalt.
- Megölted.
- Igen, megöltem – bólintott kényszeredetten. - De megérdemelte. Az a ribanc telebeszélte a fejed. Ellenem fordított, nem emlékszel?
- Nem ő fordított ellened. Igaza volt.
És micsoda meglepetés: ő is előrántott egy pisztolyt. Valószínűleg ez volt a belépő erre a ma esti összejövetelre.
Ez a pisztoly azért némiképp eltért az eddigiektől. Mégpedig abban, hogy ez el is sült. De nem maradt sokáig válasz nélkül, Alan Marsh és a három helyett négy testőr azonnal viszonozta a tüzet.
Én csak álltam ott megdermedve, de Will lerántott a földre. Illett volna megköszönnöm, de egyenlőre nem voltam biztos benne, hogy egyben van-e az állkapcsom.
Miután befejezték a lövöldözést, feltápászkodtam. Will, Nina, Jack, Nick és Bill egyben volt, valószínűleg én is. Alan Marsh körül csinos kis vértócsa hízott, őt és testőreit joggal tekinthettük halottnak. Ikertestvére nem messze feküdt tőle, neki csak a lába vérzett. A Mellon házaspár szintén kisebb sebekkel gazdagodott, de elevennek tűntek. Olyannyira, hogy Mr. Mellon megkísérelte felvenni a pisztolyát. Bill visszarugdosta a helyére, a szétszóródott fegyvereket pedig begyűjtötte.
- Jobb, ha nem találnak itt minket... - Bill valószínűleg mihamarabbi távozásunkat indítványozta volna, ha nem szakítja félbe egy erélyes női hang.
- Nem mennek innen sehová! Ó, milyen figyelmes, tegye csak le oda a fegyvereket! Pakoljátok mellé a tiéteket is!
Kezdett elegem lenni a fegyvert tartogató, fenyegetőző vendégekből. A legújabb jövevény egy magas, Barbie-kinézetű nő volt.
- Kim! - hörögte Daniel Marsh. - De hiszen... te halott vagy!
- Úgy nézek én ki, mint egy halott? - nevetett a nő. Állítását bizonyítandó körbe is forgott.
- De Alan...
- Alan? Ugyan már, az a barom egy bogarat sem tud rendesen megölni, nem hogy engem!
- Kim... - nem tudta befejezni, a modat vége hörgésbe fulladt. Mégiscsak lehetett rajta még egy seb, mert ha valakit lábon lőnek, az általában nem köhög fel vért.
- Szegénykém, nagyon szenvedsz? - lépett oda hozzá Kim. Adott egy puszit a homlokára, majd két lépést hátrált, felemelte a pisztolyát és lelőtte.
- Na, ezzel megvolnánk.
- Miért ölte meg? - kiáltott fel Mrs. Mellon.
- Kit? Ezt? Ez egy idióta volt. Nem volt már rá szükségem. És rátok sincs.
Nem tudom, hány emberrel végzett eddigi nem túl hosszú élete során, de itt most kapásból kettővel. A második Mrs. Mellon volt.
- Ne! - üvöltötte a férje, de már késő volt.
Kim valamiért közelebb lépet hozzá. Ez végzetes hiba volt.
Mr. Mellon előrántott egy kést a kabátja belső zsebéből és a mellette álló nő bokájába szúrta. Kim összerogyott, megpróbált arrébb mászni, de Mr. Mellon visszarántotta és nekiesett a késsel.
Muszály volt elfordulnom, ezt képtelen voltam végignézni. Így csak a lövés hangját hallottam.
Miután elcsendesedtek, Will a vállamra tette a kezét.
- Vége – súgta. - Most már minden rendben lesz.
Ezúttal elhittem neki.
Végignéztem a csatatérré változott raktáron. Mindenütt halottakat hevertek. Nagyon úgy tűnt, hogy mi maradtunk egyedül életben. Kim összekaszabolt teste mellet Mr. Mellon hevert, még mindig kést szorongatva a kezében, apró lyukkal a homloka közepén.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha eltűnünk innen - nyögte Bill.
Ebben kivételesen midannyian egyetértettünk.

Szerző: angelina1991